HTML

Warcraft könyvek

Warcraft könyvek magyarul

Friss topikok

Linkblog

Archívum

WARCRAFT - DAY OF THE DRAGON 2. fejezet

2010.07.10. 01:16 Bujcsik

 

Vereesa utált várni. Általában mindenki azt hitte, a elfek a gleccserek türelmével bírnak. Ezt azonban nem lehetett elmondani minden fiatalról, többek között róla sem. Alig egy éve, hogy befejezte a Királyi Gárdistaképzőt, ez volt az első komolyabb feladata. Alig várta, hogy hozzákezdhessen. Tűkön ült - ezen a téren pontosan olyan volt, mint bármelyik ember.

Már három napja várt a varázslóra, akit el kellett kísérnie a Nagy Tenger egyik keleti kikötőjéig. Általában tisztelte a varázslókat, de ez az ember eddig nem okozott neki mást, csak bosszúságot. Már alig várta, hogy csatlakozzon testvéreihez, és közreműködhessen a megmaradt orkok felkutatásában és kiirtásában. Nem számított arra, hogy első fontos küldetése az lesz, hogy dajkát játsszon valami reszketeg és feledékeny, agg mágus mellett.

- Még egy óra - motyogta. - Várok még egy órát, aztán elmegyek.

Fényes szőrű kancája halkan fújtatott; valami nyugtalanította. Gazdájával egy-egy hangból, fejmozdulatból megértették egymást. A ló horkantott egyet. Vereesa talpon termett, íját lövésre készen tartva körbekémlelt.

A körülöttük elterülő sűrű erdő békés volt. A Szövetség ilyen mélyen fekvő területein nem kellett a trollok vagy az orkok támadásától tartani. Találkozóhelyül egy apró fogadót jelöltek meg; a elfnő azt figyelte, nem közeledik-e valaki abból az irányból, de egy szalmát cipelő istállófiún kívül teremtett lelket sem látott. Ennek ellenére nem eresztette le íját. Hátasa ritkán nyugtalankodott, ha megtette, majdnem biztos volt, hogy veszély leselkedett a közelben.

Talán rablók ólálkodnak a környéken?

A gárdista lassan ismét körbefordult. A szél felkapott egy tincset ezüstfehér, hosszú hajából, arcába sodorta. Égszínkék mandulaszeme az avar legapróbb mozdulását is észrevette, sűrű haja alól kikandikáló hegyes füle még azt is meghallotta volna, ha egy pillangó felszáll.

Nem talált magyarázatot a kanca viselkedésére.

Talán elijesztette a közelben ólálkodót? Talán az illető meglátta, hogy ki ő, és jobbnak látta odébbállni? Vereesa, mint az elfek általában, magasabb volt az átlagos embereknél. Térdig érő csizmát viselt, hozzá erdőzöld nadrágot és blúzt, melyre tölgyfaszín utazóköpeny terült. Karjait könyékig érő finom bőrkesztyű védte, amely biztosította, hogy könnyen és pontosan használhassa íját, vagy az oldalán lógó kardot. Blúza felett karcsú felsőtestére formázott mellvértet viselt. Egyszer az egyik helybéli elkövette azt a hibát, hogy a nőt, s nem a katonát látta benne. Mivel a fickó részeg volt, és valószínűnek látszott, hogy józan állapotban visszatartotta volna magát az ilyesfajta közeledéstől, Vereesa mindössze néhány ujját törte el, hogy figyelmeztesse helytelen viselkedésére.

A paripa ismét horkantott. A gárdista mérges szemeket meresztett rá, és lélegzetet vett, hogy korholó szavakat zúdítson rá, amikor...

- Te lennél Windrunner Vereesa? - szólalt meg egy halk, szigorú hang a látóterén kívül.

Vereesa nyílvesszőjének hegye a férfi torkára szegeződött. Tudta, ha elereszti a vesszőt, az átfúrja a férfi nyakát, széttöri nyakcsigolyáját.

A fickót nem nagyon zavarta, hogy halálos veszély fenyegeti. A elf alaposan végigmérte, és rájött, hogy az illető nem lehet más, csak a varázsló, akire várt. Ez magyarázatot adott a ló viselkedésére és arra, hogy ő is csak az utolsó pillanatban vette észre a feléje közeledőt.

- Rhonin? - kérdezte.

- Nem erre számítottál? - kérdezett vissza a férfi gunyoros mosollyal.

A nő leeresztette az íjat.

- Nekem csak annyit mondtak, hogy egy emberrel, egy varázslóval kell találkoznom.

- Nekem pedig annyit mondtak, hogy egy elf gárdistával, semmi többet. - Rhonin olyan pillantást vetett á nőre, hogy Vereesa ismét fel akarta emelni az íjat. - Mindketten tévedtünk.

- Három napja várok rád! Három értékes nap ment kárba!

- Nem tehetek róla. Nem siettethettem az előkészületeket. - A varázsló intett, befejezettnek tekinti a vitát.

Vereesa beletörődött. Arra gondolt, Rhonin is olyan, mint a többi ember: csak magával törődik, senki mással. Örült, hogy nem kell tovább rostokolnia. Elképesztőnek találta a tényt, hogy a Szövetség képes volt visszaverni a Hordát, amikor soraiban sok ilyen, Rhoninhoz hasonló semmirekellő volt.

- Nos, ha Khaz Modanba szeretnél eljutni, azt tanácsolom, induljunk azonnal. - A elf körülnézett. - Hol van a lovad?

Arra számított, hogy a férfi azt feleli majd, nincs lova, és mágikus erejének felhasználásával jutott el idáig. Aztán eszébe jutott, ha Rhonin olyan borzasztó nagy varázserővel rendelkezne, nem szorulna rá, hogy elkísérjék a tengerpartra. Mint minden varázslónak, neki is bizonyára elképesztő ereje volt, de nyilván megvoltak a korlátai is. Mellesleg abból, amit Rhonin küldetéséről hallott, gyanította, hogy a férfinak ugyancsak össze kell majd szednie magát, ha sikereket akar elérni, és ha életben szeretne maradni. Khaz Modant nem lehetett vendégszerető helynek nevezni. Sok bátor harcos koponyája fehéredett az ork sátrak bejáratánál, legalábbis így hírlett, az égen pedig sárkányjárőrök repdestek.

Vereesa felsóhajtott. Ő legfeljebb egy teljes hadosztállyal mert volna odamenni. Nem tartotta magát gyávának, de ostoba sem volt.

-A fogadó itatójánál hagytam. Ma már éppen eléggé meghajszoltam szegényt... szép hölgyem!

Vereesa máskor talán örült volna a “szép" szó hallatán, de úgy érezte, a férfi némi gúnnyal ejti ki. Visszafojtotta feltámadó dühét, és inkább a lovával foglalatoskodott. Visszacsúsztatta íját a nyeregtáskába, és nekilátott, hogy felkészítse az állatot a hosszú útra.

- A lovamnak jót tenne még néhány perc pihenő - mondta a varázsló -, és azt hiszem nekem is.

- Elég hamar megtanulsz majd nyeregben aludni... És az iram, amit az elején fogok diktálni, elég lassú lesz ahhoz, hogy lovad kissé összeszedje magát. Már így is túl sok időt elvesztegettünk. Kevés olyan hajó van, még Kul Tirasban is, amelyek kapitánya hajlandó eljátszani a gondolattal, hogy egyetlen varázsló kedvéért Khaz Modanba vitorlázzon. Ha nem érkezünk meg hamarosan a kikötőbe, könnyen előfordulhat, hogy észbe kapnak. Sok értelmesebb, és kevésbé életveszélyes dolguk is akad.

Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Rhonin nem ellenkezik. A férfi megfordult, és a fogadó felé indult. Vereesa nézte, ahogy távolodik, és remélte, nem lesz túl erős benne a vágy, hogy leszúrja, mielőtt elválnak útjaik.

A férfi küldetése körül jártak gondolatai. Tény, hogy Khaz Modan továbbra is veszélyt jelentett a sárkányok és az ott tanyázó orkok miatt, de a Szövetség tapasztaltabb, jobban képzett megfigyelői már a térségben voltak. Vereesa gyanította, hogy Rhonin küldetésének sokkal komolyabb a célja, nem pusztán megfigyeléseket kell végeznie. Ha nem így lenne, a Kirin Tor nem tett volna ilyen sokat kockára ezért a bosszantó, felfuvalkodott mágusért. Vajon elég alaposan meggondolták a dolgot, mielőtt őt választották? Lehetetlen, hogy nem találtak nála alkalmasabb embert! Ebben a varázslóban volt valami, ami kiszámíthatatlanságról árulkodott - kiszámíthatatlanságról, ami végzetes lehet egy ilyen küldetés során.

A elf megpróbálta kiverni fejéből a kételyt. A Kirin Tor meghozta döntését, és a Szövetség parancsnoksága nyilvánvalóan egyetértett, különben nem küldték volna őt ide, hogy kísérje el a mágust útjának ezen a részén. Legjobb lesz, ha nem töri a fejét. Az ő feladata mindössze annyi, hogy a rábízott személyt eljuttassa a kijelölt hajóra. Ennyi. Nincs más dolga, nincs több felelőssége. Amit Rhonin tesz, vagy éppen elmulaszt azután, hogy útjaik elválnak, már rá tartozik.

 

* * * * *

 

Négy napon keresztül utaztak, de néhány pimasz rovaron kívül semmi sem állta útjukat. Más körülmények között az utazás idilli lett volna - mondjuk akkor, ha Rhonin és kísérője kellemesen elcseveg útközben. A négy nap leforgása alatt alig váltottak néhány szót. A varázsló nem bánta ezt, gondolatai az előtte álló veszélyes feladatra összpontosultak. Tudta, ha majd partra teszi őt a Szövetség hajója, olyan birodalomban kell boldogulnia, teljesen magára hagyatva, amelyet nem csak hogy az orkok uralnak, de rab sárkányok őriznek a levegőből. Nem volt gyáva, de nem szívesen gondolt a kínzásra és a lassú, gyötrelmes halálra.

Tanácsbéli támogatójától megtudta a Dragonmaw nemzetség tartózkodási helyét, és tudta azt is, hogy az orkok megerősítették őrjárataikat. Ennek oka az lehetett, hogy a fekete sárkány, Deathwing esetleg tényleg él és ismét felbukkanhat.

Bár a küldetés igen veszélyesnek ígérkezett, a mágusnak eszébe sem jutott visszafordulni. Lehetőséget kapott arra, hogy helyrehozza régi hibáját, és arra is, hogy előre lépjen a Kirin Tor ranglétráján. Úgy érezte, ezért örökre lekötelezettje lesz támogatójának, akiről mindössze annyit tudott, hogy Krasusnak nevezi magát. Eltitkolta valódi kilétét; ez nem volt ritka a döntéshozó testület tagjai között. Dalaran mestereit titokban választották; megválasztásukról a többi tanácstagon kívül gyakran még hozzátartozóik sem tudtak. Rhonin sejtette, támogatója még a hangját is elváltoztatta, így azt sem lehetett kizárni, hogy nem férfi, hanem nő.

A belső kör egyes tagjainak kilétét többé-kevésbé meg lehetett határozni, következtetni lehetett személyükre, de Krasusról még Rhonin sem tudott semmit. Persze ez nem is nagyon érdekelte, számára csupán az volt fontos, hogy segítségével valóra váltsa elképzeléseit, vágyait.

Természetesen tisztában volt azzal, hogy ezek a vágyak mindörökre álmok maradnak, ha nem éri el a hajót. Előredőlt nyergében.

- Milyen messze van még Hisac?

- Három nap járóföldre - felelte Vereesa hátra sem fordulva. - Ne aggódj. Ha ilyen iramban haladunk, időben eljutunk a kikötőbe.

Rhonin hátradőlt. Ennyit a társalgásról... A nap folyamán másodszor szóltak egymáshoz. Útitársnak egy elfnél már csak az Silver Hand valamelyik lovagja lett volna rosszabb. A híres lovagrend tagjai nem titkolták, hogy szerintük a mágia nem egyéb, mint időnként szükséges, de lehetőleg mellőzendő rossz. Az a lovag, akivel Rhonin utoljára találkozott, elmondta neki, hogy szerinte a halott mágusok lelke a legfeketébb pokolra jut, oda, ahova az ősi korok démonjait is száműzték.

A késő délutáni nap fénye a fák koronája közül ragyogott rájuk; a pászmák bonyolult fény- és árnyéksávokat rajzoltak a földre. Rhonin napközben remélte, még alkonyat előtt elérik az erdő szélét, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez lehetetlen. Gondolatban újra végighaladt a térképen, meghatározta helyzetüket, és ellenőrizte, társa igazat mondott-e amikor azt állította, időben megérkeznek a kikötőbe.

Tudta, jobb lett volna, ha hamarabb találkozik Verézával, de a késlekedés elkerülhetetlen volt, mert be kellett szereznie néhány dolgot az útra. Bízott benne, hogy a késedelem nem veszélyezteti a küldetés célját, a sárkánykirálynő kiszabadítását.

A legtöbb ember számára lehetetlen, teljességgel valószínűtlen vállalkozás lett volna. Kész öngyilkosság, de a háború során Rhonin maga is többször javaslatot tett rá. Mindenki tisztában volt azzal, ha kiszabadítanák a sárkánykirálynőt, megfosztanák az orkokat egyik legfélelmetesebb fegyverüktől. Sajnos eddig a körülmények nem tették lehetővé az akció végrehajtását.

Rhonin tudta, a tanács többsége azt reméli, kudarcot vall. Sokan úgy gondolták, tőle megszabadulni olyan, mint lemosni a szégyenfoltot a rendjükről. A küldetés valójában kettős célt szolgált, és tulajdonképpen mindegy volt, hogy mi lesz a kimenetele. Sikerrel jár? Csodálatos! Kudarcot vall? Úgy is jó!

Legalább Krasusban megbízhatott. A varázsló kereste fel őt, és első találkozásukkor megkérdezte, még mindig hisz-e abban, hogy véghez tudja vinni a lehetetlent. A Dragonmaw nemzetség sosem fogja feladni Khaz Modant, míg a sárkánykirálynőt ki nem szabadítják. Az ott élő orkok lehetővé tették a kisebb, portyázó csapatok számára, hogy biztonságos helyen megvessék a lábukat. A nyílt háborút már senki sem kívánta folytatni, de ez jó volt, mert a Szövetségen belül a belviszály jelei mutatkoztak.

Rhonin gondolatait hirtelen morajlás zavarta meg. Felnézett az égre, de néhány bárányfelhőn kívül semmit sem látott. Homlokát ráncolta, és már-már odafordult a elfhez, vajon ő is hallotta-e a dörgést, amikor...

A második dörrenés fenyegetőbb volt. Rhonin testének minden izma megkeményedett. Vereesa felé fordult. A gárdista valahogy megfordult nyergében, és lendületet véve Rhonin felé vetette magát lova hátáról.

Hatalmas árnyék vetült rájuk. A gárdista és a varázsló összeütközött, és a elf páncéljának súlya mindkettejüket ledöntötte Rhonin lovának hátáról.

Fülrepesztő ordítás rengette meg a talajt, tornádóhoz hasonló erő rázta meg a környéket. A földetérés fájdalmas volt. A varázsló meghallotta hátasának elnyújtott nyerítését, ami egy másodperccel később hirtelen abbamaradt.

- Maradj a földön! - parancsolta Vereesa a folyamatos hangzavar és fülrepesztő szél sivításán keresztül. - Maradj a földön!

Rhonin oldalára fordult, hogy lássa az eget. Pokoli látvány tárult a szeme elé.

Egy lángszínű sárkány takarta el az eget. Mellső mancsában tartotta Rhonin lovát és gondosan kiválogatott, drága felszerelésének maradványait. A bíborszínű bestia elnyelte a lótetemet, és a földön kúszó, szánalmas kis alakokra vetette pillantását.

A szörny vállán groteszk, zöld alak ült, akinek pofájából sárgás agyarak meredtek az orra felé. Kezében baltát tartott. Pergő parancsszavakat ordítva egyenesen Rhoninra mutatott.

A sárkány, rettenetes pofáját kitátva, ásószerű karmait kimeresztve zuhanórepülésben közeledett.

 

* * * * *

 

- Még egyszer szeretnék köszönetet mondani, hogy időt szántál rám, felség! - A fekete hajú nemesember hangja erőt és alázatot sugárzott. - Talán még mindig van némi esély arra, hogy ez a krízis ne tegye tönkre kiváló munkád gyümölcseit.

- Ha így van - felelte az idősebb, szakállas, pompázatos királyi köntösbe burkolózott férfi -, akkor Lordaeron és a Szövetség mély hálával tartozik neked, Prestor nagyúr. Egyedül a te munkád eredményeit látva van bizodalmam abban, hogy Gilneas és Stromgarde észhez tér. - Bár maga sem volt apró ember, Terenas király feszélyezve érezte magát a hatalmas termetű nemes társaságában. Elképzelni sem tudott nála fejedelmibb megjelenésű férfit.

Prestor nagyúr rövid, gondosan nyírt haját, simára borotvált, sólyoméra emlékeztető arcát figyelve nem volt meglepő, hogy az udvarban élő hölgyek lázba jöttek tőle. Gyors esze és a Szövetség bármely hercegénél fenségesebb tartása is hozzájárult, hogy Alteracban szinte mindenki kedvelte, beleértve Genn Greymanet is. Megnyerő modora -Terenas elképedt diplomatáinak állítása szerint - Gilneas uralkodóját többször mosolyra késztette, pedig nem igazán volt jellemző rá a vidámság.

A fiatal nemes nevét öt évvel korábban ismerték meg, csupán ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy komoly hírnevet szerezzen. Lordaeron legelhagyatottabb hegyvidékéről származott, vérrokonság fűzte Alterac uralkodóházához. Apró birodalmát a háború során sárkánytámadás rombolta porig. A katasztrófát követően érkezett a fővárosba, gyalogszerrel, inas nélkül. Szerencsétlenségének története, kilátástalan helyzete és a karrier, amelyet ennek ellenére a fővárosban befutott, mesekönyvbe illett, de ami még ennél is fontosabb: a király személyes tanácsadójaként kezelte.

Terenas sokszor fordult hozzá, és hallgatott a véleményére, például akkor is, amikor azon rágódott, mit tegyen Perenolde nagyúr ügyében. Prestor bátorító támasz volt számára. Prestor biztatta fel arra, hogy ragadja meg a hatalmat Alteracban, és hirdesse ki a szükségállapotot. Stromgarde és a többi királyság egyetértett azzal, hogy nem ülhetnek karba tett kézzel, míg Perenolde elárulja a Szövetséget, de azzal már nem, hogy a háború végén Lordaeron nem adta fel a terület feletti uralmat.

A király arra gondolt, most végre színre léphet Prestor, aki majd megmagyarázza nekik a helyzetet, elfogadtatja velük a végső döntést.

A végső döntést...

Igen ám, de mi legyen az? Ez a kérdés az utóbbi időben igen sok fejfájást okozott az öregedő, békés természetű királynak, és végül olyan megoldásra jutott, amely még az előtte álló férfit is meglepte. Határozottan elzárkózott attól, hogy Alterac irányítását átadja Perenolde unokaöccsének, aki Gilneas hívévé vált. Azt sem látta bölcs megoldásnak, hogy felosszák a királyságot Lordaeron és Stromgarde között. Ez a megoldás nem csak Gilneas, de Kul Tiras dühét is kiváltotta volna. Természetesen az is lehetetlen volt, hogy Alteract a saját országához csatolja.

Mi lenne akkor, ha a terület irányítását egy közkedvelt, hozzáértő férfi kezébe adná, aki elegendő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a békére és a Szövetség egységének megőrzésére vágyik? Egy olyan ember kezébe, aki kiváló vezető, és aki a későbbiekben hű szövetségese és barátja marad Lordaeronnek?

- Ó, Prestor! - A király előredőlt, hogy megveregesse a nagyúr vállát.

Prestor hét láb magas volt és karcsú, de aligha lehetett soványnak nevezni. Remekül festett kék-fekete egyenruhájában, úgy nézett ki, ahogy egy katonához illik.

- Van mire büszkének lenned... és méltán kiérdemelted a dicséretet!

Prestor arca felragyogott. Nyilván bízott benne, hogy hamarosan visszakapja apró birodalmát. Terenas úgy döntött, egyelőre nem oszlatja szét jelentéktelen álmait. Amikor majd Lordaeron királyaként jelöli meg, Prestor arckifejezése bizonyára még szórakoztatóbb látvány lesz. Nem minden nap történik meg, hogy valaki királlyá válik...

A nagyúr tisztelgett Terenas előtt, majd mélyen, tiszteletteljesen meghajolva kivonult a királyi lakosztályból. Az idős férfi arcán gondterhelt ráncok jelentek meg amikor egyedül maradt. Úgy érezte, a selyemfüggönyök, az arany kandeláberek, a hófehér márványpadló nem pótolhatja azt a fényt, amelyet a fiatal nemesember távozásakor magával vitt. Prestor valóban elütött az utálatos udvaroncok hadától, amely folyamatosan megszállás alatt tartotta a palotát. Végre egy ember, akiben bárki bátran hihetett, akiben meg lehetett bízni. Terenas azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak saját fia jobban hasonlítana Prestorra.

Vakargatni kezdte a szakállát. Igen, ez a férfi tökéletes lenne arra a feladatra, hogy visszaállítsa egy ország becsületét, és egyúttal megerősítse a Szövetség tagjai közötti összetartást. Friss, erős vér.

Terenas tovább fűzte gondolatait. A lányára, Káliára gondolt. Még gyerek, de hamarosan valódi szépség lesz. Talán egy napon, ha jól alakulnak a dolgok, ő és Prestor tovább növelhetik a Szövetség erejét egy királyi násszal.

Döntött. Összehívja tanácsosait, és megosztja velük királyi véleményét. Biztosra vette, hogy ebben az ügyben teljes mértékben egyet fognak érteni vele. Eddig még nem találkozott senkivel, aki ellenszenvvel viseltetett volna Prestor iránt.

Prestor király Alterac uralkodója. Terenas elképzelte, barátja milyen arcot fog vágni, amikor megtudja, milyen jutalomban részesült.

 

* * * * *

 

- Mosoly árnyéka játszik arcodon... Talán iszonyatos, rémületes, véres halált halt valaki, ó haragos fenség?

- Kímélj meg a tréfáidtól, Kryll - sóhajtott fel Prestor, és becsukta maga mögött a nehéz, vasveretes kaput. A régi nyári villában, amelyet vendéglátója, a király biztosított számára, gondosan válogatott szolgák álltak őrt, vigyázva, hogy véletlenül se zavarják meg Prestor nagyúr nyugalmát a váratlan, nemkívánatos vendégek. Uruknak fontos dolga volt, és bár a szolgák nem tudták pontosan mi folyik a föld alatti pincében, értésükre hozták: ha bárki megzavarja Prestort, az életükkel fizetnek.

Prestor nem tűrt ellentmondást, és tudta, kiválasztott szolgái halálukig kitartanak mellette. A rájuk olvasott varázs, amely alig különbözött attól, aminek hatására a király és egész udvara olyannyira megkedvelte az elragadó férfit, nem hagyott helyet kételynek. Bízott a módszerben, amit a tökéletességig finomított az idők során.

- Bocsánatodért esedezem, ó, kétszínűség hercege! - recsegte az alacsony, ideges alak. Hangjában gonoszság és őrület nyomait lehetett felfedezni, és valami nem emberi vonást. Nem meglepő, hiszen goblin volt.

Feje alig ért magasabbra, mint a nemesember övcsatja. Bőre smaragdzöldvolt; ránézésre gyenge, egyszerű lény benyomását keltette. A vigyor azonban, mely majdnem mindig arcán ült, hosszú, beretvaéles fogakat, és vörös, majdnem villás nyelvet villantott ki. Keskeny, pupillátlan, sárga szemében veszett jókedv csillogott. De ez a vidámság az a fajta volt, amelyet legyek szárnyának, vagy a kísérleti állatok lábainak kiszakítása okozott neki. A hátán bozontos, barna sörény meredezett felfelé, ami tarkóján is folytatódva makrancos tarajban végződött lapos homloka felett.

- Van okunk ünneplésre.

A pincét egykor élelem tárolására használták. Azokban az időkben a faltól falig érő polcokon sorakozó borosüvegek tartalmát a föld hűvöse éppen megfelelő hőfokon tartotta. Most azonban, hála Kryll ügyességének, a tágas terem inkább egy dühöngő vulkán belsejére emlékeztetett.

Prestor otthonosnak találta a környezetet.

- Ünneplésre, ó megtévesztés művésze? - vihogott Kryll. Sokat és sokszor vihogott, különösen ha gonosz ármányokban vehetett részt. Két szenvedélye volt: a kísérletezés és az élőlények kínzása. Amikor csak lehetőség nyílt rá, kombinálta a kettőt.

A terem hátsó részében a magas polcokon kulacsokat, üvegcséket, titokzatos porokkal teli edényeket, különböző szerkezeteket, és hátborzongató leletgyűjteményeket, a goblin holmiját helyezték el.

- Igen, Kryll, ünneplésre. - Prestor átható tekintetét a goblinra szegezte, akinek arcáról azonnal lehervadt a mosoly. - Ott szeretnél lenni, amikor megkezdődik az ünneplés, ugye?

- Igen... Mester.

Az egyenruhás férfi élvezettel lélegezte be a fojtó levegőt. Szögletes vonásain látszott, megkönnyebbült.

- Ahhh, ez hiányzik...! - Arca hirtelen megmerevedett. - De várnom kell. Csak akkor megyek, ha feltétlen szükséges, igaz Kryll?

- Ahogy mondod, Mester.

Prestor mosolya vészjóslóvá vált.

- Több, mint valószínű, hogy Alterac jövőbeni uralkodóját látod magad előtt.

A goblin majdnem a földig hajtotta sovány, mégis izmos testét.

- Üdv néked, királyi fenség!

Zajt hallottak; egyszerre fordították fejüket a betolakodó irányába. A régi szellőzőnyílást elzáró csapóajtó felől egy apró goblin lépett a terembe. Fürgén csusszant át a nyíláson, Kryll felé tartott arcán ördögi vigyorjátszott. Vígsága azonban hamar elszállt, amikor Prestor keményen rápillantott.

A második goblin Kryll nagy, hegyes fülébe súgott valamit. Kryll felhorkant, és kezének egyetlen laza mozdulatával elbocsátotta látogatóját. A jövevény ott vonult ki, ahol érkezett.

- Mi volt ez? - Praestor nyugodtan beszélt, de sütött belőle a türelmetlenség.

- Aaah, kegyes fenség - kezdte Kryll, és a vad vigyor ismét kiült bestiális vonásaira. - Ez a nap szerencsés számodra! Talán szerencsejátékkal kellene próbálkoznod? A csillagok valóban...

- Mi hír érkezett?

- Valaki... valaki megkísérli kiszabadítani Alexstraszát...

Prestor ránézett. Olyan sokáig, és olyan intenzitással meresztette rá a szemét, hogy Kryll reszketve húzta össze magát előtte. Most, gondolta a goblin, most bizonyosan elérkezett a halál órája. Milyen kár, hogy olyan sok szép kísérletet nem tudott befejezni, olyan sok robbanószert nem tudott kipróbálni!

A következő pillanatban a magas, fekete alak felnevetett. Nevetése mélyen, sötéten és nem egészen természetesen csengett.

- Tökéletes... - suttogta. Karját kinyújtotta, mintha arra készülne, hogy megmarkolja a levegőt. Ujjai valószerűtlenül hosszúra nyúltak, és mintha karmokban végződtek volna. - Tökéletes!

Tovább nevetett, miközben Kryll kissé megnyugodott, hátradőlt, és fejét csóválva nézte a szokatlan látványt. - És még engem neveznek őrültnek - motyogta.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://wowstory.blog.hu/api/trackback/id/tr152142248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása